El kell dönteni, hogy van e célunk ezekkel a történetekkel, vagy nincs? Ha nincs célunk vele, akkor el kell fogadnunk ezt a kaotikus zűrzavart, a stílusok és minőségek, meg a minősíthetetlenségek burjánzását, az értelmezések és értetlenségek színes kavalkádját. Ha van célunk velük, akkor meg kell határozni, hogy mi a cél? Mondjuk a megőrzés? Az eddig felgyűjtött és különféle változataikban feldolgozott, előadott szöveges és képi anyag megőrzése? Igen, ennek is kell az egyik célnak lenni, egy forrás gyűjtemény elengedhetetlenül fontos. De ha csak a megőrzés van, akkor a mítosz meghal, mert ez egy élő, folyton változó formában megmutatkozó szellemi entitás. Célunk lehet az alkotói szabadság, a művészi sokszínűség is és akkor szabad folyást kell engednünk a művészi újra értelmezések sokaságának. Bíztatni, támogatni kell a művészeket, hogy alkossak e témában. De célunk lehet az is amit a bevezetőben említettem, hogy ismeretterjesztésre, a Balaton image erősítésére használjuk fel ezeket a történeteket. Ekkor viszont alkalmazni kell a bevált képi megjelenítési formákat és vizuális narrációt.

Amennyiben ezeket a balatoni meséket, mondákat, mítoszokat, legendákat, regéket (Balaton mitológiai történetek) úgy szeretnénk eljuttatni a gyerekekhez és a felnőttekhez, hogy az beépüljön a tudatukba, akkor a történeteket a befogadók igényéhez, elvárásaihoz és elfogadási szintjéhez kell és szabad igazítani. Mondhatjuk úgy is, hogy a nehezen befogadható értéket, a keserű gyógyszerhez hasonlóan édes szirupba csomagolva kell beadni. Így mind írásban, mind képi világban fragmentáltan, a különböző gyerek-korosztályoknak, a fantasy- és anime-rajongó kamaszoknak, az átlagembereknek és a műértőknek is másképpen lehet és kell bemutatni a történeteket. A mesék, a mítoszok, a mondai hagyomány és legendák világa ezt megengedik, sőt ez az örök túlélésük és az állandó jelenlétük alapelve.